Heltai Jenő: Dal

Foltozgatom a sorsomat.

Ezt a kopott kabátot.

Rozoga, fáradt vállamon

Már hatvan évet látott.

Már hatvan éve viselem

Esőbe, hóba, csendben...

Nem tudom: én viselem őt,

Vagy ő visel-e engem?

De rajta van sok szörnyű év

Pora, pecsétje, szennye,

Oly színehagyott, oly fakó,

A moly dőzsöl csak benne.

A gomblyuka nem ünnepelt

Sem ordót, sem virágot,

Ahol a moly kirágta őt,

Ott engem is kirágott.

Oly ósdi, oly divatja-múlt,

Úgy elmaradt a mátul,

Oly szomorú, oly kómikus

És rongyos elül- hátul.

Itt is lyukas, ott is lyukas,

A könyöke kifeslett,

Csak nézem, nézem, nem tudom

Sírjak-e vagy nevessek?

Csak nézem, nézem, nem tudom

Sirassam-e, nevessem?

Megvarrjam-e századszor is,

Vagy örökre levessem?

Ha néha, néha...

Ha néha-néha visszaszáll a múltba
Gondolatom, sötét holló gyanánt,
Eszembe jut a csendes őszi este,
Mely annyi szenvedést hozott reánk.

S ott ülök újra hervadt levelek közt
A gyeppadon, szép szőke lány veled
S nem jut eszembe, hogy rég elfeledtél
És réges-régen elvesztettelek.

Halál

Hogy elpusztultam nyomorultan,
Azt is neked köszönhetem,
Áldjon meg érte a teremtő,
Áldjon meg, édes gyermekem.

Ha majd ott fekszem kiterítve,
A hideg márványasztalon,
Jussak eszedbe szőke szentem
Én édes, gyilkos angyalom.

Olvasd el azt a gyászjelentést,
Amelyet minden lap kiad,
Hogy egy tehetséges riporter
Meghalt egy szőke lány miatt.

A szívverés megszünt örökre...
Nem működik tovább az agy...
Te emlegesd majd büszke szívvel,
Hogy az a szőke lány te vagy.

Halálomat ne vedd szívedre:
Oh, sok nagy ember halt meg így,
Hogy megsirass, azt nem kívánom,
Te csak maradj örökre víg.

Van egy derék orvos barátom,
Aki miatt csináltad ezt,
Az helyetted is megsirat majd,
Mikor engem boncolni kezd.